A mi történetünk 4 évvel ezelőtt kezdődött. Megismerkedtünk a férjemmel. Nekem akkor már volt 3 gyermekem. Szerelem, házasság, ahogy ez lenni szokott. Szerettünk volna egy közös babát is, ezért hát belevágtunk a babaprojektbe.
2 hónapra az elhatározás után már pozitív teszttel a kezemben örültünk. Sajnos nem tartott sokáig az öröm. Minden előjel nélkül elvesztettük a picit még a legelején. Az orvosok bíztattak, azt mondták ez előfordul. Miután egy kicsit megnyugodtunk újra rászántuk magunkat. Hónapok teltek el, de a veszteségünk után felcsillant a remény. 1,5 évre rá újra egy pozitív teszttel álltam. Azt éreztem, hogy most semmi rossz nem történhet. Vigyáztam magamra, pihentem… Aztán rá egy hétre ismét elvesztettük a picit. Egy világ dőlt össze… Orvost váltottam és elkezdtük a kivizsgálásokat. Egy leiden heterozigóta és egy magasabb prolaktin szint. Elvileg ez volt a baj. Férjemnél minden tökéletes. Elkezdtük gyógyszerrel kezelni. Gondoltam ez nem nagy baj, végre tudjuk, kezeljük. Most sikerülni fog. Kaptam clostilbegytet és belevágtunk az inszeminációba. Az első nem sikerült. Szedtem a gyógyszereket tovább és mikor mentem volna a várva várt második beavatkozásra ismét falakba ütköztünk. Jött a covid. Nem tudják folytatni. Szedjem a gyógyszert, próbálkozzunk. Majd ha vége a vírusnak újra kezdjük. Ilyet hallani egy nőnek, aki már évek óta erre vár rémálom. Ekkor kezdtem el keresgélni és rátaláltam a rengeteg Neuropress sikertörténetre. Megbeszéltük itthon és arra jutottunk, hogy megpróbáljuk mi is. Megvolt az állapotfelmérés, az étrend. És ahogy tanácsolták eltettük a baba projektet a „fiókba”. Januártól szigorúan betartottam minden utasítást. Kaptam a kezeléseket, egy nagyszerű, odaadó, figyelmes lánytól, akinek örökké hálás leszek mindazért, amit tett! Támogatott, mellettem volt, ápolta a lelkem, hiszen az is nagyon fontos egy ilyen helyzetben! Letettem az összes stimuláló gyógyszert. Elkezdtem mozogni, futni, átadtam magam a sportnak. Teltek a napok. Egyre jobban lettem. Fittebb voltam, csinosabb, boldogabb. Egy gyönyörű áprilisi napon jött egy gondolat. Éreztem, hogy babát várok. Nem tudom, hogy jött, de tudtam. Csináltam egy tesztet és pozitív volt. Ott álltam. Nem hittem el. Nem mertünk örülni. Rettegtünk, hogy mi lesz. Mindent kaptam, ami ahhoz kellett, hogy ha ő velünk szeretne maradni, akkor maradni tudjon… Teltek a napok, vártuk, hogy a nőgyógyászhoz mehessek és lássunk” valakit „, addig is jártam tovább a kezelésekre, odafigyeltem. 2hét telt el így kétségek közt. Magamról nem tudva mentem be a rendelőbe, felfeküdtem az ágyra és imádkoztam. Az orvos percekig nézte és egyszer csak ott volt. Hallottam, ahogy dobog a szíve. Csak sírtam. Él, egészséges. Minden rendben. Azóta már a 28. hétben járok. A kezelendő dolgokra szedem a gyógyszert. Tartom tovább a diétát és járok a kezelésekre az „angyalomhoz”, hogy még véletlenül se lehessen semmi baj.
Hálás vagyok a Neuropressnek: Attilának, a Csapatnak, Mindenkinek, akik nélkül biztosan tudom, hogy nem valósulhatott volna meg az álmunk. Ha úgy érezzük nincs kiút, akkor keresni kell… Mert olyan nincs, hogy lehetetlen.
Köszönettel: Baksa-Kiss Melinda